A tanévkezdés margójára

Az a baj, hogy amikor eszembe jut valami forradalmi gondolat, akkor nem írom le, és a végén valami zavaros katyvaszból kell előhalásznom a gondolataimat. Mármint a fejemből. Nehezen szedtem ezt is össze, pedig az Aldiba menet és jövet olyan kis helyre esszének tűnt!

Nóri hamarosan 3 éves, intézményköteles, vagy tanköteles, nem tudom pontosan a kifejezések jelentéstartalmát, a lényeg az, hogy valahová járnia kellene nem sokára. Nyilván nem fog.

Sokan kérdezik, hogy mondják: jaj, akkor már mindjárt megy oviba! Én meg sejtelmesen mosolygok, vagy, ha olyan a helyzet, akkor a mosoly mellé finoman megrázom a fejem... Nagyon kényesnek érzem a témát. Mit mondjak?

• Nem, nem megy oviba, még otthon tudok maradni/otthonról dolgozom... persze, így van, de nem ez az igazi indok
• Nem, nem megy oviba, az ovi nem neki való... ez is igaz, de akkor meg kerek szemmel néznek, hogy mi baja ennek a kis bűbájnak, hogy az ovi nem neki való?!

Nem, nem megy oviba, az ovi nem való egy gyereknek sem... igen, ez az igazi indok... és tovább gondolom, hogy mi pereghet le a kérdező agyában: ha az ovi rossz, akkor én egy rossz helyre adtam be a gyerekemet, ez a némber azt állítja rólam, hogy rossz anya/apa vagyok... Persze, ehhez a reakcióhoz kell egy enyhe kis paranoia is, de őszintén, ha valaki azt mondaná, hogy nem ad almát a gyerekének, mert az egészségtelen, és a gyerekem kezében épp egy alma lenne, nekem is átfutna az agyamon, hogy most akkor mit is csinálok én?

Azért is járok kicsit lábujjhegyen a témával, mert mivel pont én is ebben az időszakban vagyok, tudom, hogy milyen harc az anyai szívnek elengedni egy 2-3-4 éves kezét. Szeretnék mindenkit megölelni, akinek most megy oviba/bölcsibe a gyereke, mert ez gyász, basszus, még akkor is, ha megmagyarázzuk magunknak, hogy ez a világ rendje, és a családi békesség, az anyagiak, vagy a gyerek igényei miatt ennek így kell lenni. Szerintem szabad a beszoktatás alatt sírva kuporogni az ablak alatt, kell is.

Szentgyörgyi Albert szavai ezek:
"Ma nálunk minden 6 éves gyermekkel az történik, ami szokott történni minden apagyilkossal, hogy elítélik 12 év szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi az után tanítjuk, tanítjuk és tanítjuk őket. És amikor az után további 5 év alatt végleg megfosztottuk őket a szabad cselekvés és gondolkodás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni, és hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.
Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok és a tudományhoz nem értenek. Az iskolának végre meg kell értenie, hogy alá kell rendelnie magát az állam céljainak. Az államnak pedig első sorban tetterős polgárokra van szüksége és ezeket kell az iskolának nevelnie. Ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok és képletek együttvéve. Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem, sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom."

Annyi érvet hallok, hogy miért jó és szükséges a gyereknek intézményesített közösségbe járni és ott tanulni. Nem sorolom, és cáfolom őket, mert semmi értelme a kést forgatni egymásban. Bennem most csak egy gondolat van, a most érettségiző és a mostanában 3 éves gyerekem mellett.

"Az iskola/óvoda (bármilyen intézmény behelyettesíthető) az életre készíti fel a gyerekeket. A kihívások, a nyomás (stressz), a versenyhelyzetek edzik meg őket az igazi életre..."

Nem. Az élet most van. Nem lesz, hanem most van. 

Az élet nem lesz igazibb attól, hogy a felsőoktatásban tanul, vagy éppen dolgozik. Az ovis korú gyerek élete nem alsóbbrendű az iskolás gyerekénél. Az általános iskolás gyerek élete legalább annyira igazi élet, mint a gimnazistáé vagy a felnőtteké.

Ha azt hallja a gyerek 12+ éven keresztül, hogy a nagybetűs életre készül, akkor ez mint mond neki önmagáról 12 éven keresztül? Ha odaér, ahol már a nagybetűsnek kellene lennie, vajon tud vele élni? Mit kezd vele, ha oda van lökve, hogy: na, most már ez az élet! Élj!

Az Élet a születéstől kezdve Nagybetűs Élet. Egyik perce, éve, évtizede sem fontosabb a másiknál. Tiszteletet, védelmet és bátorító közeget igényel, a kezdetektől az utolsó lélegzetig.

A csecsemő, az ovis, a kisiskolás és a gimnazista is A Nagybetűs Életet ÉLI éppen most, ebben a percben is. Ebben támogasd, akár otthon van, akár most kezdte a tanévet valahol, mert ettől tud majd megállni egyedül a lábán, ha arra lesz szüksége.